Biztos, hogy én megtettem mindent? Mennyivel könnyebb másra fogni, másról panaszkodni, mást szidni és mást okolni! Mennyivel könnyebb azt mondani, nem az én hibám! Mennyivel könnyebb mástól várni a megoldást, a csodát! De akkor felmerül a kérdés: hol vagyok én? Benne vagyok én a megoldásban? Benne vagyok a szituációban? Benne vagyok az életben? Aktív résztvevője vagyok vagy csupán passzív elszenvedője?
Nézem sorra a környezetemben levő szituációkat, és ledöbbenek. Szülők jelentik ki gyermekükről, hogy ilyennek született, nincs mit tenni. Mintha a szocializáció és nevelés kérdéskörei nem is léteznének. Nem eszik a gyermek, rosszevő, és ezzel már nincs mit tenni. Nem fogad szót, ő már csak ilyen, így szeretjük. Igen, szeretni mindig kell, ez alap, és legyen bármilyen is, úgy kell szeretni. No de engedtessék meg nekem, hogy kicsit formáljam, alakítsak rajta. Engedtessék meg, hogy a huszonnyolcadik módszert is kipróbáljam, hátha az most beválik. Belefáradok. Igen, én is, mi is, mindnyájan. De ha nem aknázom ki az összes lehetőséget, akkor milyen alapon kérem számon a sikertelenséget a gyermeken, bármilyen külső körülményen, a rendszeren, az egészségügyön, és még hosszan sorolhatnám, hogy mi mindenen?
Mielőtt okolom a biológiát, hogy nagy maradt a hasam szülés után, megtettem mindent a hasizmom megerősítéséért? Mielőtt okolom az egészségügyet, hogy nem látnak el rendesen, megtettem mindent a prevencióért? Mielőtt panaszkodom, hogy fáj a hasam, megtettem mindent az egészséges táplálkozásért? Mielőtt kiborulok azon, hogy megint van egy lyukas fogam, megtettem mindent a fogápolásért? Mielőtt kimondom a gyermekről, hogy lusta és buta, megtettem mindent azért, hogy szorgalmasnak és okosnak neveljem? Mielőtt rákiabálok a gyerekre, hogy maradjon már nyugton, foglalkoztam vele eleget, ami leköti a figyelmét?
Számtalan példa sorolható, tengernyi szituáció, amikor magamnak tehetném fel először a kérdést: Én megtettem mindent? Tudom, nehéz. Rengeteg energia, kitartás, következetesség. Ezek varázslatos együtt állása pedig oly ritka, mint a napfogyatkozás hazai élményszerzési lehetősége. De szükség van rá. Enélkül nem megy. Esetleges megoldásokkal, alkalmi megoldáskísérletekkel, következetlen ide-oda ugrálásokkal nem megy. Állhatatos, kitartó munkával sikerülhet csak. Az életem színdarabjában én vagy a rendező, a színész, a kellékes, a súgó és a közönség is. Hiszen én tervezem az életemet, én alakítom, nekem kell a boldogulásomhoz szükséges dolgokat beszereznem, én tudok magamnak a legjobban segíteni, hiszen én ismerem magamat leginkább, és magamnak játszom, hiszen saját magamnak akarok megfelelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy individualizálódott társadalmunk még jobban széttöredezzen, és mindenki Elefántcsont-toronyba zárkózva élje az életét, önző és nárcisztikus módon csak saját magával foglalkozva. Itt leginkább a felelősség oldaláról közelítem meg az énközpontú felfogást. Mert a saját életemért a felelősség az enyém, ebben én vagyok a központ.
Az egyén önmagáért vállalt felelőssége a legnagyobb felelősségvállalások egyike. Hiszen nekem rendben kell lennem ahhoz, hogy utána másokért is felelősséget tudjak vállalni. Önmagamat fel kell tudnom vállalni ahhoz, hogy másokat is felvállaljak. Felelősséggel kell tartoznom a magam boldogulásáért ahhoz, hogy mások boldogulásáért is megfelelően tudjak felelősséget vállalni. Hiszen utána már felelős vagy azért, akit megszelídítettél. A gondolat nem újkeletű, de azóta is aktuális.
Felelős vagyok azért a fiatalért, akinek megígértem, hogy felnőttként kezelem. Felelős vagyok azért a fiatalért, akinek tavaly megígértem, egy óriási, messzi-messzi földön eltöltött kalandos év után visszavárom és elvezetem a nyelvvizsgáig. Felelős vagyok azért a barátért, aki mindig hívhat, és azért is, aki csak ritkán hív, de helyem van a szívében. Felelős vagyok azért a barátnőért, aki nálam mindig sírhat, szégyenkezés vagy pironkodás nélkül. Felelős vagyok azért, hogy a férjemnek mindig legyen meleg ebédje, hiszen ezt vállaltam. Felelős vagyok a gyermeke(i)mért, hiszem az életének alakítását az én kezembe (is) adta, megbízott bennem (is). A bizalom, mellyel megajándékozott, felelősségvállalásra ösztönzött.
A sok megdöbbentő szituáció mellett nyilván látok jó példákat is. Ahol felelősségteljesen vállalják fel emberek azt, amit csinálnak. Ahol oda teszik magukat. Ahol azt adják, amit ígértek. Ahol felelősséget vállalnak azért, amit csinálnak. Ahol felelnek saját magukért és másokért is. Így lesznek hitelesek, legalábbis az én szememben. Lovasoktató, aki holisztikus szemlélettel közelíti gyermekemet a lovas sporthoz. Úszóedző, aki csak annyit mond: én itt leszek nektek, és tudok segíteni, ha kell. Tornatanár, aki elmondja, mire számíthatunk a heti edzésszámok csökkentésével, és igaza is lett. Ének tanár, aki szárnyakat ad a gyermekemnek (és a férjemnek), mert a fejlődés felelősségvállalásához engedi őket közel. Egészségügyi szakemberek, akik nem öt perces futószalagnak tartják praxisukat, ahol egy darab hús vagyok a vágóhídon, hanem arra törekszenek, hogy szaktudásuk legjavát felhasználva ténylegesen segítsenek. Szülők, akik – ha önmaguk nem is értenek mindenhez, amire a gyereknek szüksége van (nem is érthetünk mindenhez) – megkeresik a megfelelő embert arra, hogy gyermekük az adott területen tovább tudjon lépni. Felelős szülők, akik időről időre önvizsgálatot végeznek (nem önmarcangolást és saját maguk mártír szerepbe helyezését), igazi, értelmes önvizsgálatot, és mernek változtatni, merik felvállalni hibáikat és átbeszélni gyermekükkel a „hogyan tovább” kérdését. Szülők, akik mernek felelősséget adni gyermekük kezébe, és megmutatják nekik, hogyan érdemes a felelősséggel bánni.
Az első lépés mindig a változás. Persze ezt is kirobbantja valami, de induljunk ki a változásból, mint kezdő elemből. A változás elindítja a gondolkodást, az kiváltja az eddigi gondolatok felülvizsgálatát. Hosszú rágódás után következik az új gondolatok elméleti megszületése, majd a muníciógyűjtés és a gyakorlati megvalósítás. Nyilván létezik ennek a folyamatnak sokkal plasztikusabb, szemléletesebb és precízebb leírása, de én most megelégszem ennyivel, tudományos igényesség nélkül. A lényeg, hogy látok fiatalokat keresztül menni ezen lépéseken, látom megtorpanásaikat, s azt is, ahogy túllendülnek a nehézségeken, hogy az új lépcsőfokra felkússzanak. Fantasztikus látvány. Látni, tudni, hogy ebben a felelőtlen világban, ennyi felelőtlen felnőtt között (tisztelet a kivételnek) van remény arra, hogy gyermekeink mégiscsak önmagukért felelősséget vállalva álljanak a világ elé, és megmutassák, mire képesek.
Jó szívvel ajánlom ezen (ismét kissé hosszúra nyúlt) írásomat azon tanévkezdő fiatalok számára, akik az elmúlt időszakban meg kellett tanulják, hogyan is tudnak önmagukért felelősséget vállalni, és valószínűleg idén kapnak még egy esélyt (tudom, nehéz ezt az időszakot esélynek hívni, de ígérem, egy következő írásomban ezt is kifejtem, miért gondolom, hogy a karantén ideje esély volt minden ember számára) arra, hogy a megtanult felelősségvállalást önmaguk iránt kamatoztassák. A fiataloké a jövő, bennük a remény, s nekünk, idősebb generációknak az a feladatunk, hogy felelősségteljesen segítsük, támogassuk őket abban, hogy ők is felelősségteljes felnőttekké válhassanak.
Önmagukért és másokért felelősséget vállaló sikeres új tanévet kívánok minden nebulónak!
