S én könnybe lábadt szemmel nézem, ahogy reggel boldogan ülve a kocsiban kigördülnek a garázsból, mosolyognak, integetnek. Boldogok! Apa még dudál kettőt (hogy örülhetnek a szomszédok szombat reggel fél nyolc előtt), ez amolyan rituálé. És kigördülnek. Gyanítom, hogy Rúzsa Magdi szól még hozzájuk néhány jó szót dalban elbeszélve, míg odaérnek az uszodához. Ma kiváltságos helyzet van, hazai pályán zajlik a verseny, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy nem kell vidékre utazni. Ők ugyanis egyre inkább vannak otthon a móri uszodában, hiszen ott edzenek, de nem felejtik el a régi szép emlékeket Fehérvár uszodájában sem.

És ők mennek. Már sokadjára, zárt kapuk mögött zajlanak a versenyek és én bármily furcsa is, hálás vagyok a szituációért. Nekem így könnyebb. Igen, önző módon nekem. Mert valahogy elmúlt a versenylázam, mióta nem lehetek jelen. Már nem görcsöl a gyomrom szerdánként, hogy szombaton verseny, hanem tudok ép ésszel, normálisan a lényegre fókuszálni. Nevezési díj elküldve, rajtlistát megnéztük, átbeszéltük, egyesületi fürdőköpeny, pót törölköző, szendvics, banán, alma, csoki, mézes almalé, víz bekészítve. Mindig történik előző este amolyan esélylatolgatás, mit mutat a papírforma, és mit szeretnének ők elérni. Gina nagy célt tűzött ki maga elé mára. Aranyjelvényt szeretne úszni. A város legnagyobb sportboltjában voltunk a múlt hétvégén, amikor is felpróbálva egy olcsónak egyáltalán nem nevezhető görkorcsolyát közölte, hogy neki ilyen kell. Én megrészegülve ama ténytől, hogy az egyensúlyérzéke hála egy fantasztikus fiatal edző szakmai munkájának köszönhetően végre megjelent, azt találtam mondani, hogy ha aranyjelvényt úszik, megkapja a görkorit. Hogy ezt vajon jól tettem-e, máig nem tudom. Nem szabad rászoktatni, hogy ajándékért ússzon, azt kellene bele nevelnem, hogy a sikerért, önmagáért, a folyamatos fejlődési szándékért tegye meg, de most ellágyult a szívem. Talán néha megengedhető részemről is egy kis gyengeség…

S ő már tegnap mondta, nézzem meg a jelvénytáblázatot (mert tudja, ilyen is van), mérjük össze az idejét, mennyit kellene ma javítania. Igen, ő már jelvényekben méri magát, vagyis az országos listában gondolkozik. Fontosak számára az érmek is, azok amolyan operatív sikerek, de a stratégiai célja az országos listán javítani a pozícióján. Két évvel ezelőtt minden úszásnemben és minden távon benne volt az országos első húszban, a tavalyi kihagyott időszak után sikerült idén újra visszakapaszkodnia jó néhány számban és távon a legjobb húsz közé. Akad olyan kemény vetélytársa is, akit már sikerült maga mögé szorítania, és természetesen jelentek meg számunkra a semmiből felbukkanni tűnő újabb vetélytársak. Ez egyelőre a korosztályában van. Az Olimpián már nem számít semmi, sem kor, sem iskola, ahonnan jön, már csak a teljesítmény számít. Merthogy ez a célja, részt venni az Olimpián egyszer. Szerintem minden versenyző álma ez gyerekkorában. Az, hogy ebből mi fog megvalósulni, meddig tud eljutni, a jövő zenéje. A mi feladatunk biztatni őt, nem letörni az álmait a realitásérzékünkkel (amire én nagyon is hajlamos vagyok), nem elfogultnak lenni, reálisan kezelni a helyzetet, de hagyni, hogy álmodjon nagy dolgokról, mert csak az tudja megvalósítania az álmait, aki tud álmodni is.

És mennek, a hatéves és a kilenc éves, viszik a cuccukat, egyiknek hátizsákban, amire nagyon büszke, mert az egyesülettől kapta eredményeiért, a másik oldaltáskában, amolyan sportos csajosan, és rajtuk az egyesületi melegítő, ami nagyon jól áll nekik. Apa kiteszi őket az uszoda bejáratánál, és már tudják a dolgukat. Bemennek, hőmérőzés, kézfertőtlenítés, Covidos papírt leadni, edzőnél jelentkezni, gyors átöltözés, és már ugranak is a vízbe bemelegíteni. Hallom az első csobbanásokat. A tegnapi ünnepléskor Veronika a tortaevés kapcsán annyit mondott: mi csak egy szelet tortát eszünk, mert sportolók vagyunk, oda kell figyelni. Kívánom nekik, hogy ez a tudatosság kísérje végig őket egész életükben!