Olyan jó szakkönyveink vannak, jó iskoláink vannak (úgy általában), az oktatási rendszer olyan, amilyen, de legalább van, kiépített, jól vagy rosszul, de működtetett. Jó néhányan már azért sikerrel kijöttek az iskola falai közül, és sikeres emberek lettek. Talán még gazdagok is. És ami a legfontosabb, talán még boldogok is. De egyre többször az az érzésem, hogy az élet legfontosabb területeire nincs tankönyv, nincs iskola, nincs képzés, pedig nagyon hasznos lehetne. Egyre inkább megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy szülők akadémiáját kellene létrehozni. Mindent tanulunk az iskolában, csak a szülővé válást nem. A gondolat nem tőlem származik, de nagyon egyetértek vele. Merthogy szülővé biológiailag azáltal válunk, hogy gyermekünk születik. De lelkileg? Szellemileg? Mitől válunk szülővé? Attól, hogy kínkeservesen megtapasztaljuk millió kis csapdába esésen és még több jótanácson keresztül, mit is kellene tennünk, hogyan is cselekedjünk, viselkedjünk, hogy az mindenkinek jó legyen? Vannak már próbálkozások ez ügyben, biztosan vannak kuruzslók is a piacon, és vannak remek szakemberek, de talán még mindig nem elegen foglalkoznak a témával. Talán még nekem is jutna egy szelet eme tudományos tortából. Mert hiszem, hogy mindent lehet magas szinten művelni, megfelelő tudományos megalapozottsággal. Igen, bármily furcsa is, a szülőséghez is kell amolyan tudományos megalapozottságféle, ha nem is egyenesen a magfizika magasságáig eljutva. Az alapokat mindenkinek el kellene tudnia sajátítani. Szépen megtanítunk néhány generációt kezet mosni, miért ne taníthatnánk meg a jövő szülői generációját néhány fontos dologra? Például arra, hogy figyeld a gyermeket. Figyeld, és keresd a miérteket. Vajon miért viselkedik így, miért mondta ezt, miért hisztizik, miért dacol? Nézz utána, olvasd el, mit írnak erről. Mert fontos lehet. Nem egy kisgyereknél láttam már furcsa viselkedést, és később beigazolódott, hogy igenis segítségre van szükség, mégpedig külső segítségre. Nem szégyen segítséget kérni abban, amiben mi magunk nem vagyunk jártasak.

Most azonban nem erről szeretnék írni, mert erre szülői csoportot fogok alapítani, egyszer, majd, valamikor, amikor már az összes listán előtte szereplő célomat, ötletemet megvalósítottam. Most egy másik iskolát alapítanék, így virtuálisan, ez pedig a felnőttek iskolája. Merthogy felnőtté válni is nehéz. Piszkosul nehéz.

A felnőtté válás folyamata sem történhet meg egyik percről a másikra, és félreértés ne essék, nem tanulható „csak” az iskolában. A felnőtté válás egy olyan folyamat, aminek egyes mikroelemeit próbáljuk összeszedni mindenhonnan, ahol csak megfordulunk. Olvasatomban a felnőtté válás felelősség vállalással is együtt jár, és itt van a bökkenő. Merthogy sok ember olvasatában nem. Felnőtté válni anélkül, hogy felelősséget vállalnánk tetteinkért, gondolatainkért, érzéseinkért, számomra nem jelenti a felnőtté válást, csupán más felnőttek világába való (jogos-jogtalan?) felkapaszkodást, és felnőtt-létben való tetszelgést – leginkább magunk előtt.

Amikor leérettségiztünk, mondták nekünk, most kilépünk a nagybetűs életbe. Aztán nem láttam ebből semmit, csak azt, hogy az egyetemi évek alatt hétfő délelőtt szabadon nézegethettem a kirakatokat, mert nem volt kötelező órám, és egyszerűen végtelenül szabadnak éreztem magam. Itt jegyzem meg, hogy ez volt életem első és utolsó boldog kirakatnézegetése, mert rájöttem, ez a lehetőség ugyan rám zuhant egy hétköznapi délelőttön, de egyáltalán nem tölt el boldogsággal, így ezzel gyorsan fel is hagytam. A végtelen szabadságérzés volt talán benne a legjobb. Aztán jöttek az utazgatós évek, bejártam fél Európát, vadkempingeztem Svédországban, Norvégiában és voltam prominens vendég ötcsillagos szállodában Németországban. Két végén égettem a gyertyát, és kimaxoltam azt a boldog 10 évet, amit az egyetemen töltöttem, begyűjtve közben néhány diplomát, és egy doktori abszolutóriumot. Kijöttem az egyetemről, mondván, vár a nagybetűs élet. De a felelősség olyan fokú érzete, mint ami most van, nem jött meg.

Félreértés ne essék, soha nem voltam felelőtlen. Bár lehet, hogy inkább kötelességtudatról van szó, meg nagy adag maximalizmusról (egy „be perfect-et” nekem is sikerült kapnom, ráadásul egy „tégy erőfeszítéssel” karöltve, mint azt az elmúlt hetekben felismertem), szóval ki tudja mi volt, ami vitt és hajtott előre, ráadásul mindig azt mondatta velem, hogy teljesíts szépen, jól, ügyesen, lehetőleg keveset hibázz. Nem véletlen, a füzeteim első oldalára mindig ezt írtam: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” (József Attila).  (Drága megboldogult egyik professzor oktatóm, akit szintén nem kívánok megnevezni, mert egy ország ismeri, mondta anno: „Ügyes ez a Tusa kislány, és ráadásul keveset hibázik!” -Te jó ég, hogy mik voltak anno! :-D)  Akinek a fent említett driverei vannak, annak nem nehéz, hiszen erre van beprogramozva. Az agya egy megadott sémát követ, és azt tűzön-vízen keresztül hajtja. De hogy a felelősség társult volna-e ehhez, azt nem tudom megmondani. Talán akkor kezdett el először megjelenni, amikor bekerültem egy középiskolába tanítani. Persze korábban is adtam már magán órákat, de ott inkább „csak” dolgoztam, mint felelősséget vállaltam volna. Igyekeztem tudásom legjavát adni, és képességeim szerint a lehető legjobb módon dolgozni, de ha nem jártam sikerrel, megelégedtem azzal, hogy elment az ügyfél, más tanárt keres. De a középiskola más volt. Ott előfordult, hogy rajtam múlt, kirúgnak-e valakit a suliból, vagy egész évre szóló kompromisszumot kötök a „nehéz fiúkkal”, és lám-lám, akiért anno kiálltam, a múlt héten nősült. Csak ember lett belőle, mégpedig szerethető! 😀 A másik meg, akiért kiálltam, boldog férj és apuka. Azt hiszem, érdemes volt a küzdelem anno. Az is néha rajtam múlt, hogy ifjú lányka bejött-e a suliba, mert lekéste a buszt, és kocsival mentem el érte az első szünetben. Talán valahol itt éreztem azt, felelősséggel tartozom valakiért, valamiért. Azért, hogy a rendszer, amelybe belecsöppentem, működjön. Minden nehézsége ellenére, dacolva az ellenállással, működjön. Mert fiatal felnőttek körében igencsak nagy ellenállás tapasztalható ám az iskola falai között. Mondhatnánk, ez rendben van, mi is így voltunk vele. Én szeretném hinni, hogy lehetne ez másként is, és egyszer eljut oda az oktatás világa, hogy a gyerekek nem ellenállni, hanem együttműködni akarnak. Ehhez természetesen a pedagógus gárdának is együttműködni kell akarni, de ez megint egy másik téma, amelyről elég sajátos véleményem van, de ezt a tanár kollégáim tiszteletben tartása miatt nagy valószínűséggel magammal fogom vinni a sírba.

No de visszatérve a felelősség kérdéséhez. Az iskolás tanulóévem után megjelent egy új terület, ahol gyakorolhattam a felelősséget, ez pedig a gyerekvállalás. Ha van valami piszkosul nehéz a földön, akkor az a gyerekvállalás, ráadásul úgy, hogy előtte még gyereket sem láttam igazán, csak olyat, aki már nem hord pelenkát. Hogy miért akartam aztán gyereket? Nem tudom. Ösztön. Társadalmi elvárás. Biológiai kényszer. Nem, egyik sem. Valószínűleg előre megfontolt, jól átgondolt szándék, hogy nekem gyerekem lesz. De ha ez csak olyan 25 éves korom felett kezdett el foglalkoztatni, akkor lehet, hogy tényleg a biológia segített át eme döntésen. A lényeg, hogy van. Aztán lett még egy, és már hárman vannak. És imádom őket. Megint szeretnék tisztázni egy félreértést, mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyerekvállalás ellenes vagyok, itt három gyerekkel, mert azt írtam, hogy piszkosul nehéz. Igen, nehéz. De szép és nemes feladat, és ha százszor újra élhetném az életemet, valószínűleg százszor ugyanígy tennék, illetve kipróbálnám, milyen az, ha négy gyerekem van, vagy öt vagy tíz. Persze, néha viccesen elsütöm, hogy következő életemben egyedülálló karrierista nő leszek, aki beutazza az egész világot, de magamat ismerve ez csak duma. Vagyok annyira földhöz ragadt, a szó legjobb értelmében, hogy megint a családalapítás mellett döntenék a számomra legtökéletesebb férjjel (amilyen most is van).

Szóval piszkosul nehéz. És aztán, amikor a gyerekek néha hagynak levegőhöz jutni, kicsit körülnézek a világban, és megdöbbenek. Te jó ég! Mi történt? Miért? Látom magam körül, ahogy felnőtt emberek felelőtlenül tesznek ezt-azt, ahogy felelőtlenül pusztítják magukat, ahogy nem tudnak felnőttként felelősséget vállalni maguk iránt. Ez az írás ebből a tapasztalásból született, csak kicsit messziről indult. (Ez valószínűleg családi hagyomány, édesanyám mindig Ádámtól-Évától kezdi a mondandóját, és én is átvettem ezt. Egyszer még biztosan hálás leszek neki érte, mert az íráshoz a gondolatok nagy íve, a bekezdés és befejezés rendkívül fontos, tehát jól fog ez még jönni. Csak legyen olvasó, aki türelemmel végig olvassa! 😊 )

Látok magam előtt, magam mellett barátokat, ismerősöket, akik nem tudják felelősséggel végezni azt, amit felvállaltak. Nem, most nem a munkavégzésre gondolok, nem is a család vagy a háztartás ellátására. Most rájuk gondolok. Emberek, akiknek nehezükre esik felelősséget vállalni önmagukért, azért, hogy jól legyenek. Azért, hogy megküzdjenek a problémáikkal. Azért, hogy leküzdjék a nehézségeiket. Látom, ahogy inkább menekülnek, különböző legális és illegális szerek használatához nyúlnak, csakhogy az élet nehézségei könnyebbnek tűnjenek számukra. És féltem őket. Mert az ismerőseim, akikkel mindig jót lehet beszélgetni, akár az uszodában, akár sportolás közben, akár tanóra után, fontosak nekem. Féltem őket, de nem kaptam felkérést a segítésre, így nem tehetek semmit. Igen, tudom, miért ne tehetnék, hiszen a barátaim, szóljak, üljünk le, beszéljük meg, ezért tanultam annyi éven át mindenféle pszichológiai okosságot. Na, és pont erre mondom én azt, hogy piszkosul nehéz! Nehéz látni, hogy ez van, és nehéz nem beleszólni, de nem tehetem. Jelenleg nem áll rendelkezésemre olyan mondat, olyan kézzel fogható eszköz, amivel biztonsággal úgy tudnék nekik segíteni, hogy az jó legyen. És nem kaptam felkérést sem. Tudják, hogy hozzám bármikor bármivel fordulhatnak, de nem jöttek. És ez az ő dolguk. Ez az ő puttonyuk. És én nem szólhatok bele. Nem tudom, ártok-e vele vagy használok. És ez nagyon nehéz! Eleve eldönteni, mit enged meg egy baráti viszony, aztán ha döntöttem, viselni a felelősséget, aztán egyáltalán jól csinálni, bár ki tudja, ebben a szituációban mi is a jó. Szóval piszkosul nehéz! Igen, nekem is, akinek megvan mindene, és relatív könnyű élete van, nehéz viselni ezt a felnőtt létet, felelősséggel! Nap mint nap megküzdök azért, hogy amit látok a környezetemben, fel tudjam dolgozni, helyére tudjam tenni. Nap mint nap megküzdök azért, hogy apró csalódásaimon túllendüljek. Hogy amikor váratlanul hétvégén kiderül, egy hét múlva verseny lesz, akkor a föld alól is tudjak keríteni egy sportorvosi igazolást. És mivel a helyi sportorvosok tele vannak és nem fogadnak, én megmozgatok minden követ és találok egy régi tanítványt Dunaújvárosban, akihez elmegyek. Igen ám, de a doki, akivel konkrét időpontot beszélek meg, amikorra én ott vagyok, lemegy a személyzeti lifttel, amíg én fel a lépcsőn, és elkerüljük egymást. Majd jönnek az újabb kőmozgatások, hogy ki kit ismer, kinek milyen befolyása van, és sikerül szerezni időpontot, és minden rendben. Még szerencse, hogy tanító néni olyan rugalmas, hogy ha kap egy sms-t tőlem, hogy vinném a gyereket egy óra múlva, akkor a gyerekem már jelző csengetéskor vár az iskola bejáratánál. No, ez is megvan. Aztán a lelki részét majd az elkövetkező napokban feldolgozom, megmegpróbálom megválaszolni a miérteket. Aztán jön a verseny, és a gyerek boldog, de csalódik. Nem magában, hanem a felnőttek világában. És elbizonytalanodik. Tényleg ezt akarja? Én pedig kétségbe esek. Ez volt a cél? Eltántorítani egy gyermeket a céljától, élete nagy szerelmétől, az úszástól? Miért? És ülünk a gyerekkel ketten a fürdőben, ő fogat mos én pedig a könnyeimmel küszködök. Mert piszkosul nehéz neki megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

És ott a másik gyermek. Aki még annyit sem tapasztalt a világból, mint nagyobb testvére, és aki még annyira sem tudja kezelni a felnőttek világában való pofára esést, mint nővére. Ez a gyermek elmegy a tanévnyitó iskolai próbájára, és a megbeszéltek szerint cselekszik két nappal később, igen ám, de a megbeszélteket a többiek nem ismerik, mert a próbán nem vettek részt, és a gyermek értetlenül áll, hogy az ő versrészletét miért mondták el előtte, s akkor én is értetlenül állok. Mi van? Megbeszéltük, egyeztettük, ennek megfelelően cselekszünk. Ez nálunk így működik. Lehet újratervezni, de akkor újra egyeztetek mindenkivel. Csak mert néhány ember nem volt jelen a próbán, meg utána elbénázta, hallgatom szeptember eleje óta, hogy őt mekkora csalódás érte. Hol itt a felelősségteljes, felnőtt magatartás? Merthogy a szituban a felnőttek keze jócskán benne van. És piszkosul nehéz valamiféle épkézláb magyarázatot keresni a gyermekem számára, amivel a megmagyarázhatatlant magyarázkodom, és abszolút nem vagyok hiteles ebben, mert én sem értem. Miért??? Vagy amikor a lefixált időpontok elkezdenek ugrálni, vándorolni, miután x különórát sikerrel elkezdték pénteken, aminek a gyermekem nagyon örült, mert évek óta arra vár, hogy erre járhasson, és most, végre lehetősége nyílik rá, ráadásul a tanárnő is szimpi, az előző gyermek is kedvelte, erre az óra hopsz, átugrik egy olyan időpontra, ami már nem fér bele megfeszített tempónkba. Jelentkezési lap kitöltve, kurzus befizetve már egy hete, első óra megtartva, sikerrel. Majd jön a hidegzuhany, a pénteki hatodik óra másnak kell, ugrott a dolog. És a gyerek csalódott. És én megint mondjam neki azt, hogy felelőtlen felnőttek elfelejtettek előre gondolkodni, előre egyeztetni, és emiatt vagy csalódott? Mit fog gondolni a felnőttekről, ha szegény mindig ezt kapja. Mert ez a nagy büdös igazság! Már megint nem vállalt valaki vagy nem vállaltak valakik felelősséget a tetteikért! Nem, nem lehet mindenki tökéletes, sőt, olyan ember, hogy tökéletes nincs is (bár Andris barátunk ajándéka óta tudjuk, hogy az apák igen közel állnak hozzá 😊 ), de legalább törekedjünk arra, hogy jól csináljunk dolgokat. Hogy ne játsszunk egymással, pláne ne egymás idejével, s ami még rosszabb, egymás idegrendszerével. Az enyém történetesen gyenge. Tudom, aki ismer, ezt most jól kétsége vonja, de tényleg. Apukám mondta, hogy most már foglalkozhatnék magammal is, ne mindig csak a gyerekekkel. Jó, első dolgom lesz magammal foglalkozás címszó alatt elmenni az idegsebészetre, és gyenge idegszálaimat acélhuzalokra cseréltetni. Még jó, hogy beszerző férjem van, a nyersanyag beszerzésre az operációhoz majd megkérem őt. Végül is, ez divat manapság. Van, aki mellett nagyobbíttat, én idegrendszert huzaloztatok újra. De viccet félretéve, komolyan, miért kell állandóan csalódást okozni? Az élet apró csalódásairól ne is beszéljünk, azokat már el tudom engedni. Amikor egy társadalmi működésben van egy elvárásom, és nem azt kapom, amit általában én adok, azt már le tudom rendezni azzal, hogy különbözőek vagyunk, és igyekszem gyorsan túltenni magam rajta. De amikor azt látom, hogy a gyermekem csalódik, sérül vagy a gyermekeim érdekei csorbulnak állítólagos felnőttek felelősségvállalási hiánya miatt, és persze az egészet aztán nekem kell meg- és elmagyarázni, akkor azt érzem, ez piszkosul nehéz. Olyan ez, mintha rajtam kérnék számon azt, amit nem is én követtem el. Te jó ég, ez a szitu rendkívül ismerős. És mindig is utáltam. Persze a gyermek úgy működik, hogy elmagyarázunk neki dolgokat, és én próbálom a magam legdiplomatikusabb módján értelmezni neki az eseményeket, és arra tanítani, hogy mindenkit egyformán szeretünk vagy még jobban, de bakker, nem vagyok hiteles! Mert haragszom! Haragszom az emberre, aki felelőtlen volt, haragszom a világra, hogy megint én kapom ezt a feladatot, haragszom magamra, hogy miért nem tudom adott esetben adekvátan kezelni a helyzetet. És ekkor megállok. És át kell gondolnom, kivel is van bajom, mi is a bajom, mekkora fajsúlyú a dolog, hogyan tudom ezt a szitut úgy értelmezni, hogy abból a jövőben tanulhassunk mindannyian, és megyek tovább. És jön a következő. És én azt érzem, hogy piszkosul nehéz tud lenni egy idő után, és mindig kell idő regenerálódni, újratöltődni, kellenek olyan percek, órák, napok, (talán hetek?), amikor egyszerűen csak nem történik semmi a szónak abban az értelmében, hogy nincsen újabb megoldandó, mások felelőtlenségét magyarázandó, és csak éljük a mindennapi életünket, egyszerűen, csöndben, még az sem baj, ha néhány napig rutinszerűen. És van idő megnyugodni, meglátni a szépet. Értékelni azt, amikor felelős magatartással találkozunk. Látni, hogy néhányan tényleg felnőttek, a szó legjobb értelmében. Látni, hogy néhányan tudnak segíteni, és mindent megmozgatnak, mindent latba vetnek, hajlandóak vasárnap reggel korán kelni, mert hisznek abban, amiben Te, és hajlandóak a pozíciójukat felhasználni, hogy segítsenek, mert ők is hasonló utat járnak, be, mint te. És készek arra, hogy saját magukból adjanak egy darabot, csakhogy segítsenek neked, és ez jó. Látni, hogy a világ, melyben éljük mindennapi piszkosul nehéz életünket, mégis megannyi lehetőséget kínálva egy boldog életet tár elénk. Látni, hogy van jó példa arra, nagyon lentről (is) vissza lehet jönni. Nagyon nehéz helyzetben (is) lehet megállni, bevallani magunknak, hogy nehézségünk van, majd felvállalni ezt mások előtt és aztán segítséget kérni. Látni azt, hogy ha süllyed a hajó, van, aki felvesz a csónakjába. A kérdés csupán az, hogy tudatunk hogyan fogja fel ezt az egészet. Mert lehetünk lent, lehetünk nagyon lent, és gondolhatjuk azt, hogy az élet piszkosul nehéz, de mellette meg szép is. Igen, vannak benne piszkosul nehéz dolgok, óriási lelki terhek. Vannak olyanok, melyeket kapunk, és vannak, melyeket önként veszünk magunkra. De talán ezek nélkül unalmasak is lennének mindennapjaink. Talán ezek nélkül nem lenne élet az élet. Nem éreznénk, hogy élünk, létezünk, érzünk, szenvedünk, örülünk. Talán az élet sava-borsa szűnne meg, ha nem léteznének. Kevés vagyok még ehhez, kevés ahhoz, hogy minden percben felelősségteljes felnőtt módjára tudjak reagálni, hogy elkapjam a lengőhinta alá futó kisgyereket, nehogy beverje a fejét, mert egyszerűen lemerevedek. Hogy elmondjam a barátnőmnek, nélküle kevesebb lennék és a világ is, és ne pusztítsa tovább magát, mert hiszem, hogy van más megoldás a nehézségeire. Még nem tudom megtenni, hogy minden i-re pontot tegyek, de törekszem rá. Mert bármily nehéz is az élet, bármily piszkosul nehéz is, Arany János (Domokos napra) szavaival élve egy a lényeg: Embernek lenni mindég, minden körülményben.